Online Családállítás

Akiben felmerül a kérdés, működik-e az online családállítás, és hogyan működik, annak érdemes ezt a pár sort elolvasni. 
Hálás vagyok ezekért a sorokért, ahol nem csak azt írta le a vendégem, hogy milyen pozitív változasok következtek be az életében szinte majdnem azonnal, hanem a hogyant is.

Nem az én szakmai meglátásommal és fogalmazásommal tekintesz be a kulisszák mögé, hanem valaki olyan szemével aki most volt először állításon.

Kislányom közel 5 éves és az idei nyáron az első valahol ott alvása borzalmasan sikerült. Este hatalmas örömmel maradt ott, egész éjjel figyeltem a telefonom, mert megigértettem a szülőkkel, hogy azonnal ugrok ha baj van, szóljanak. Nem szóltak, a gyereket reggel 6-kor kaptam vissza falfehéren, 1 órán keresztül meg sem szólalt, csak bele volt gyógyulva az ölembe. Utána teltek a hetek.

 Jött egy tábor. Mint előtte bölcsiben, kiscsoportban, középsőben soha: sírt, sírt, sírt minden nap.... utána megnyugodott, de következő nap reggel megint a nagy sírás és ez így ment minden nap. Utána jött az összevont csoportos nyári ovifelügyelet július végéig: minden reggel egy rémálom, ahogy soha előtte... sikított, üvöltött, úgy kellett rólam lehántani, 20 perc volt az az óvodai megérkezés, ami előtte úgy zajlott, hogy ő rohant be, mert úgy imádta. Majd lett volna egy barátocskánál egy délutáni összejövetel, ahova eddig röpült, de ő inkább nem... lemondta. És a kislányom egyre csak zárkózott és zárkózott beljebb.

Tudtam, hogy ez azóta a rossz éjszaka óta zajlik és aggasztott, hogy ez napról napra rosszabb: az én csicsergő madaram kalitkába zárta magát.Valahogy éreztem én, hogy ez nem róla szól. De nem tudtam, hogy én ebben hogyan segíthetnék neki.

Millió ember nyüzsög körülöttem, így szerencsére tudtam, hogy kihez forduljak ilyennel: Lángh Évihez 😊 

1-2 keresztkérdéssel úgy rájött pillanatok alatt, hogy nekem kell egy állítás, nem a kislányomnak, hogy csak pislogtam. Hamar össze is hoztuk az időpontot.Zoom-on tartottunk egy egyszemélyes állítást.

Gyönyörűszép kézi festésű babácskákkal. Öröm volt rájuk nézni, olyan szépek voltak! Ezekből kellett válasszak a különböző szerepekre egyet-egyet.

Amikor elkezdtünk beszélgetni, arra kellett válaszoljak, volt-e valaha valahol ott hagyós, egyedül maradós rossz élményem. Azonnal eszembe jutott 4 is. Mindre nagyon rossz volt visszaemlékezni. Ezt követően a szüleimről kaptam kérdéseket, a családi harmóniáról kellett beszéljek, anyukámmal való kapcsolatomról kellett felnőtt és gyermek fejjel beszéljek - érdekes volt, mennyire másként jellemzte Anyut a felnőtt énem és a gyermek énem!
Utána babát kellett választani: kislányomnak, Anyukámnak, magamnak és a tünetnek. Bele kellett magam képzelni a babába, megvizsgálni hogyan vagyok, majd mindig ide térünk vissza és hasonlítottuk össze a testi állapotot egy-egy kérdésben.

Amikor épp a mélyén túrtunk a dolgoknak: húzott a császárhegem, viszketett a jobb kezem minden ekcémája, fájt a bal lapockám (ezek meglévő tüneteim amúgy, az ekcéme 2 éves korom óta van). 

A történet úgy alakult, hogy minden, ami miatt most a kislányom szorong, az nem más mint anyukám elvesztett terhessége. A veszteség, a szomorú döntés meghozásának ténye, a döntésben való egyedül hagyás. Szó szerint Anyukámmal beszéltem a másfél óra alatt és döbbenetes testi élményeim zajlottak a folyamatban. Közben állandóan teszteltünk a babácskákkal és még az is előfordult, hogy annyira megváltozott bennem minden, hogy egyik-másik szereplőnek már új babát kértem, mert az nem felelt meg, ami az eddigi volt.

 Végülis történt egy Anyukám megnyugtatása, hogy a döntéseiben nem vétett hibát, nem ő hibás értük. A döntés nehézségét és szomorúságát visszaadtuk a múltnak. Majd volt egy olyan esemény, aminek eredményeképpen a mindig is istennőnek számító Anyukámmal egy szinten tudtam végre érezni magam - ez megrázott. Végül le kellett róla váljak, ugyanis még ez sem történt meg, pedig ő 3 éve nem él. Ez egy hatalmas veszteségélményt játszatott le bennem. Ezt viszont követte egy csodálatos "hely lett bennem" élmény. 

Érdekes, hogy nehéz ám megfogalmazni azt, mi volt a kicsengés.... talán az, hogy megnyugtattam Anyukám affelől, hogy az ő régi döntése, ami valaki elvesztését jelentette, nem az ő hibája, így a valaki ott marad valahol, az nem fog az ő elveszítésével járni - valahol ott maradni az egy nagyon jó dolog! Anyukám veszélteségélménye okán, őt tükrözve, őt ismételve, a kislányom traumatikus élménye úgy kapcsolt be bennem egy rettegést a következő traumával szemben (amiből nekem ugye 4 is volt), hogy az én félelmem miatt a kislányom már egyenesen rettegett.

Aznap az állítás után 2 órával a kislányom már halasztott időpontos bandázása volt. Azt kell mondjam, hogy 99%-os volt az egész.... könnyű összepakolás (eddig ez az ottalvás óta visítozással ment), könnyű elindulás (ez eddig csak sírással ment), kiröpülés az autóból a barátocskánál (eddig ki se szállt magától), majd csak egy "maradj csak 5 percet...." - amiből 2 lett és végül ő kisért ki az ajtóig...Ott volt 2-től este 7-ig. Amikor megjöttem érte és meglátott: "Ahhhh..... jaj ne mááááá"! És én ennek úgy örültem! Nem akart hazajönni! És ma, másnap, a barátocska van nálunk, a kislányom boldog, felszabadult, és én is. 

Tegnap esti élmény még, hogy a kisebbik kislányommal (1,5) még sosem volt ilyen szép a közös idő. Kacagott, viccelődött, hasamra feküdt (még sosem feküdt a hasamra, amíg a nagylányom meg addig a hasamon aludt, amíg nem volt már akkor a pocakom a kicsivel hogy képtelenség volt rajtam aludni), boldog szép délutánunk és esténk volt. Vele is változott valami. 

Ja, és valami más is történt még bennem, ami persze még lehet, hogy nem kiforrott: nagyon mentem már volna el innen ebből az országból és egyelőre erre rá se akarok gondolni. Nem tudok mást mondani, egyszerűen köszönöm!